Jó régen jelentkeztem már. Mentségemre szóljon, igen mozgalmas heteken vagyok túl. Többek között azóta más ország utcáit taposom.
9-én az elhatározást tettek is követték és "kivándoroltam" kishazámból. Az első napjaimat leginkább a rohanás, félelem , stressz, fáradtság jellemezték. Egyik hivatalból ki, másik leendő munkahelyre be, a végén már köszönés helyett is a "Ich suche nach Arbeitsmöglichkeiten." jött a számra. Persze nem a semmire utaztam ide, hiszen péntekre már volt egy próbanap-előjegyzésem, de az csak részmunkaidő lett volna, így próbálkoztam más terepen is.
Az utolsó McDonald’s-ban jól beégtem, mert nem figyeltem, hogy az önéletrajzom átírásakor életbe lépett az automatikus kiegészítés és a Word jó fej módjára megelőlegezett nekem egy aznapi dátumot a születés rovathoz. A manager jól meg is mosolygott, miközben sűrű bocsánatkérések közepette kijavítottam. Aztán annyit mondott, hogy menjek be másnap délelőtt, mert az étteremvezető beszélni akar velem, és hozzam a papírjaimat is.
Újabb stressz-halom. Túlestünk rajta. Annyit mondtak, elküldik az anyagomat a központba, ha döntöttek, szólnak. Aznap délután már csörgött a telefonom...
Mai állás:
6 napja érkeztem, 4 napja van munkám, tegnap ledolgoztam a próbanapot a bowling-klubban, mert az is pénz. A sors fintora, hogy ma is kell mennem, mert két napra jelentettek be és -lévén hétvége- már nem lehet visszacsinálni, szóval ma 11:30-tól 20:00 meki, utána sprint mosogatni éjjel 2-3-4-ig, amíg vendég van. Aztán holnap ismét meki, remélem nem reggel 6-ra leszek beosztva...
A lényeg viszont, hogy van munkám, amit otthon 4 hónap alatt nem sikerült elérnem. Jó, nem egy álommeló, de amíg meg nem lesz a 6 hónap munkaviszony a gyeshez, addig elmegy. Jobb, mint otthon a munkanélkülit várni, aztán meg már azt sem.
Összességében:
Bécs, annak ellenére, hogy nagyváros, kimondottan tetszik. Sokkal tisztább, igényesebb, mint Pest. Azon a részen, ahol lakom, a forgalom sem vészes.
Az autósok átengednek, a boltosok mosolyognak (sőt, szép napot kívánnak), a tömegközlekedésen átadják a helyet az időseknek, terheseknek, kisgyerekeseknek. Ez csak néhány dolog, amihez már az első nap után hozzá tudtam szokni. :)
A munkahelyen az első nap nagyon elveszettnek éreztem magam, aztán a másodikon már beszélgettünk, ugrattuk egymást a kollégákkal. Kedvesek és segítőkészek, csak ahányan vannak, annyiféleképpen beszélik a németet, én meg jobbára sehogy (mármint megértem persze, de válasz igen darabosan megy még). Az első naphoz képest mondjuk már sokkal jobb, mondhatni: belejövök, mint kiskutya az ugatásba.
Egyébként itt rengeteg a kismama, illetve kisgyerekes anyuka. A rengeteget szó szerint értem. Nem is nagyon látni arab nőt egy-két-három gyerek nélkül +1 a pocakban. Azt hiszem ők direkt szülni költöznek ide...
Először megrémültem, hogyan fogom tudni ezt elviselni, de megdöbbentően jól tűröm. Amíg otthon legszívesebben megköpködtem volna őket, itt inkább az jut eszembe, hogy már csak 6 hónap. Eddig mindössze egyszer tört el a mécses, amikor a Pennyben a sorban előttem álló anyuka felvette a kisfiát, aki aztán a gyönyörű gesztenyebarna szemeivel éppen rám nézett. Az futott át az agyamon, vajon Szabinak is ilyen szemei lennének? Abban a pillanatban elkezdtek folyni a könnyeim, én meg nem győztem törölgetni, hogy mire a pénztároshoz érek, ne kelljen magyarázkodnom, hogy jól vagyok.
Ja, egyébként a mekis kollégáim naná, hogy egyenként kérdezték meg, van-e gyerekem. A nagy többségnek azt mondtam, hogy nincs. Így könnyebb, nem kell magyarázkodni. Csak az egyik török kolléganőm (a kedvencem) kérdésére válaszoltam azt: Schon nicht. Nem mondott semmit, de a pillantásában minden együttérzése benne volt. Valahogy megéreztem, hogy neki elmondhatom, mert nem fog kérdezősködni, felesleges közhelyeket ontani.
Egyelőre ennyi, így is regény lett.
Folyt. köv.
Ui.: I.! Nagyon hiányzol!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése