Érdekes fajta az ember. Bár közéjük tartozom,
mégis néha egyáltalán nem tudom megérteni néhányukat.
A kiindulási helyzettel szerdán találtam magam
szembe, amikor bementem a suliba leszámolni. Eleve vacak állapotban voltam,
hogy mennyire, azt nem áll szándékomban ecsetelni, szerintem mindenki el tudja
képzelni. A HR-es csaj mindig kedves szokott lenni, most sem volt ez másként.
Amikor végeztünk a papírokkal, odafordult hozzám és elkezdte mondani:
"Hallottam, mi történt veletek, nagyon sajnálom!..." - éreztem, itt
nem fog megállni és már nyitottam a szám, hogy elébe menjek a dolgoknak, de
elkéstem. A vállamra tette a kezét és azt mondta: "De még fiatal
vagy...." Befejezni már nem hagytam. Annyit mondtam neki: "Enikő ezt
ne!" Megköszöntem mindent és megpróbáltam a lehető leggyorsabban kijutni
az irodából.
Most pedig kiöntöm magamból, ami ezzel
kapcsolatban megfogalmazódott bennem az elmúlt időszak alatt:
1. Tudom, hogy most ismétlem magam, de aki
fiatal, annak nem fáj ugyanúgy egy gyermek elvesztése? Hiszen nem arról van itt
szó, hogy lehet-e még, hanem arról, hogy Ő nincs. Ő, és nem egy másik. Persze
tudom, lehet még 20, ha okosan beosztjuk, de Szabit már sosem kaphatom vissza!
Nekem nem általánosságban egy gyerek hiánya fáj, hanem konkrétan az Övé.
2. Persze kedves volt tőle, hogy kinyilvánította
az együttérzését, és elhiszem, hogy kívülállóként nem tudják mit mondjanak.
Voltam már én is olyan helyzetben, hogy részvétet nyilvánítottam, de valami még
kívánkozott volna a végére. Most már tudom, jobb, ha az ember csendben marad.
Bőven elég, ha valaki együttérez és pont. Nem kell közhelyeket, okosságokat,
jótanácsokat osztogatni.
3. A fentiek kapcsán eszembe jutott, hogy amikor
elvesztettük Szabit, az igazgatónőm felajánlotta, hogy elmondja a tanáriban, így
mire visszamegyek, nekem már nem kell magyarázkodnom. A nem pedagógusoknak
mondanám, hogy a tanári pont olyan, mint a falu fodrásza: elég egyetlen
elejtett mondat és a nap végére már nemcsak az összes tanár, de már a diákok is
tudnak mindent.
Hát erről nem tudtak. Nemhogy a diákok, de az
óraadó kollégák sem! Aki nem volt ott, amikor bejelentésre került, mind
megkérdezték, minek jöttem vissza terhesen? Valahogy ez a téma mindenkinek
kínos. Még ahhoz is, hogy pletykáljanak róla. A sorstársaim közül sokan írták,
illetve olvastam is róla, hogy ami velünk történt, tabunak számít. Persze
tapasztalom én is, hogy a tágabb környezetem már két hét után úgy viselkedett,
mintha mi sem történt volna. Valószínűleg egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a
helyzettel és azt gondolják, az ilyet jobb minél előbb elfelejteni.
Nos, én másképp gondolom. Azt hiszem, ha nagyobb
nyilvánosságot kapna ez a téma, akkor talán jobban fel tudnánk rá készülni.
Persze nem azt mondom, hogy minden kismama úgy vágjon bele a terhességbe, hogy
tele legyen félelemmel, de ha csak a saját példámból indulok ki, jó lett volna,
ha akkor tudok beszélni valakivel, aki átélt ilyesmit. Amíg rá nem találtam az
angyalokszülei.hu-ra, hiába kerestem bármi kapaszkodót, és ez már Szabi
elvesztése után volt. Arról nem is beszélek, hogy a döntésünk előtt is jó lett
volna, ha olyasvalakiket tudok megkérdezni, akik már túlestek ezen. Lehet, hogy
akkor is így döntünk, de legalább a lehetőségek tükrében tettük volna ezt. A
terhességgel foglalkozó, illetve a babás-mamás oldalak 99%-nak még a fórumjában
sem találtam magzati betegségekkel, korahalállal foglalkozó témát. Talán
félnek a rontástól... Értem én, hogy a kismamák egy részét felesleges lenne
ilyenekkel riogatni, de így ha baj van, magára marad az ember.
Valamit tenni kellene... de magam sem tudom, mi
lenne a jó megoldás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése