Nem egy, nem két ember szájából hangzott el ez a kérdés az elmúlt 4 hétben. Meg ez sem: Ugye most már boldog vagy? Még ilyen is volt: Ugye helyrejött a lelked?
Fiú. Állítólag látszik rajtam, hogy boldog vagyok. Persze, hogy az vagyok, hiszen született egy (majdnem) egészséges gyerekem.
De állítólag boldogabb vagyok, mint Nadine után. Az meg sem fordul a fejükben, hogy ezúttal felkészülten vártuk a csemetét, ezért vagyunk kisimultabbak. Egyszerűen nem vártunk csodát, reálisan fel tudtunk készülni a nehézségekre, ergó nem stresszeltünk annyit. Bár talán igazuk van és tényleg boldogabb vagyok. Hogy miért? Mert már két szép gyerekünk van.
Fiú. Mások szemében ez a döntő érv. Hát akkor most már van egy fiad, mit akarsz még? Meddig akarod még siratni azt, aki nem is volt?
Csak addig, amíg lélegzem. Nem úgy, mint eleinte. Nem úgy, mint Nadine előtt. Nem úgy, mint Attila előtt. Mindig másképp, de mindig. Életem végéig.
Ma három éve. Milyen sok lesz még nélküle...
Szia Anikó vagyok!
VálaszTörlésIgen szerintem is mindig hiányozni fog "aki nem volt",
Személyes tapasztalat 22 évvel ezelőtt veszítettük el Máté fiunkat, 6 hónapos magzati korban ment el, élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenesség miatt, azóta született 2 gyönyörű gyermekünk, Anna és Bálint, ők már felnőttek és szinte önálló életet élnek. de Máté is nagyon gyakran beszéd téma nálunk,de az én hit vallásom: Máté csak előre ment , majd mi is követjük öt ha Isten haza hív minket is és akkor találkozunk.
Soha nem felejtjük el őt, ahogyan ti sem fogjátok Szabit.
Sok erőt és egészséget a két drága gyermeketekhez!