Ez a szülés is hasonlóan indult/zajlott, mint Nadine-nál. Előtte életkedv nuku, saját magam is alig bírtam elviselni, aztán hasonló villámtempó, sőt! Ezúttal tényleg nem volt időnk felfogni sem. Pl. nagyon féltem attól, hogy megint gond lesz a szívhanggal, de ugye a második ctg-re már sor sem került.
3 óra. Anyós most aztán irigykedhet. :) Amilyen gyors volt, olyan intenzív is, persze még mindig jobb, mint 1-2 napig vajúdni. Bár bevallom őszintén, kicsit szomorú vagyok, hogy nekem nincs időm "megélni" ezt az egészet. Az ilyen villámszülésekből hiányzik a meghittség. Nem akarok telhetetlennek tűnni, szóval itt be is fejeztem az efeletti sajnálkozást, elvégre az a lényeg, hogy gond nékül kint legyen, nem pedig a módja/tempója.
...és hát kint volt. 37+2, közel 3,5kg. Szerintem nálam nem 40 hét egy terhesség, mert mindkét kölök szép számokkal született, másnak időre sincs ennyi a gyereke.
...és fiú. Ezúton csókoltatom a vajákos asszonyt!
Sírás ezúttal is csak I részéről volt, bár kicsit pityeregtem én is. A rózsaszín sem jött, csak másnap. A különbséget mégis zongorázni lehetne, mert már tudtam, mire számítsak, így nincs bűntudatom semmiért. Felemelő érzés, annyi szent.
Hab a tortán, hogy a szoptatással semmi gondunk nem adódott, szóval még némi sikerélmény is került a csomagba.
A szülést követő 2. nap estéjén már itthon voltunk. Fáradt voltam, de nagyon boldog.
Aztán elkezdtem "nem jól lenni". I nagyon aggódott, és most utólag bevallom, én is. Semmi kedvem nem lett volna visszamenni a kórházba (adott esetben 2 gyereket otthon hagyni), vagy akár ambulánsan egy kisműtétet még a nyakamba. Végül ebben is szerencsésnek bizonyultunk. Nem mondom, hogy 100%-os vagyok, de jó úton afelé.
Ami a külsőmet illeti, nos az pont olyan, mintha két év alatt négy terhesség és két szülés lenne mögöttem. Attilával mindössze 7kg-ot híztam, jelenleg néggyel vagyok kevesebb, mint a terhességi indulósúlyom, szóval mondhatni elégedett vagyok.
Nadine jól fogadta a tesót, a feszültséget inkább rajtam vezeti le. Erről viszont írok inkább egy külön posztot, mert kb. kitesz annyit az elmúlt hetek tapasztalata.
Ami pedig a "szívügyünket" illeti: Hát megint betalált. A kórházi napokról szóló posztomban nem véletlenül voltam ezzel kapcsolatban olyan tárgyilagos, nem akartam ott belemenni a dolgokba, ahhoz túl hosszú?/bonyolult?/friss?... nem is tudom. Annyit most már biztosan tudok, hogy a gond velünk van és ez alapjaiban változtat bizonyos dolgokon. Leginkább a jövőnkön.
I a kezdetektől 3 gyereket akart, én kettőt. Nadine születése után azonban elbizonytalanodtam. Komolyan fontolgattam, hogy ha sikeresen zárul a tesó projekt, akkor egy hosszabb szünet után visszatérünk a kérdésre. Mondjuk kapuzárás előtt, amikor a két kicsi már két nagy lesz, még egyszer, utoljára babáznék.
Nos ebből nagy valószínűséggel semmi nem lesz. Nem szeretek hazárdírozni és jelen állás szerint Nadine és Attila is csak a szerencsének köszönhető. Nem vállalom a veszélyét egy beteg, vagy még egy halott babának, ezt elég volt egyszer átélni. Így sincs okunk panaszra, hiszen van két gyönyörű gyerekünk, ráadásul lány-fiú párosítás, a leghőbb vágyam is teljesült, szóval azt hiszem, boldog vagyok. Viszont hosszútávon felfetődött bennem egy kérdés:
Vajon az általunk a gyerekeinkben összehozott hibás gén mennyire fogja rányomni a bélyegét a következő generációra?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése