A 20-ai csodálkozós posztom után, 21-én délután találkoztam valamivel, amihez Nadine-nál nem volt szerencsém, mégpedig a nyákdugóval. Illetve akkor még csak sejtettem, hogy az. Mire I hazajött a munkából, 20-15 percenként keményedtem, de mivel már volt egy ilyen jóslófájás-körünk, így nem vettem készpénznek a dolgot, szóval még elvittük a csajszit a játszótérre és sétáltunk egyet a parton. 7 körül értünk haza, akkor olyan 10percenként jöttek, de amint leültem a kanapéra, mintha elvágták volna. I nagyon csalódott volt, én meg próbáltam menteni a helyzetet és közöltem vele, ne aggódjon, ebből még a hétvégén gyerek lesz. Ami azt illeti, tényleg így is éreztem, ráadásul a napok óta tartó "kifordult állapotom" is ennek adott alapot, de hiába bizonygattam, I-t nem sikerült feldobnom, pedig még a táskáinkat is kikészítettem. Nagyjából ebben a hangulatban telt az este és a lefekvés.
Aztán éjjel fél kettőkor kimentem a mosdóba. Ezúttal nem a filmbe illő (egyszerre az összes) verzió jött be, de határozottan szivárgott a magzatvíz. Felkeltettem I-t, és amíg ő a csajszit ébresztgette, öltöztette, addig én kihívtam a mentőket. A telefonba 10perces fájásokat mondtam, de mire letettem, már 5percesek voltak. Nem tartott sokáig, amíg kiértek, ehhez képest a kocsiban már 3percest mért a mentőápoló, szerencsére ezúttal közelebbi kórházat választottam. A szülészetre beérve ctg-re tettek, a fél óra lejárta előtt I is odaért és a 3 helyett már 2percenként markolásztam az ágyat. Megvizsgált egy doki, 5-6 cm-re voltam nyitva, el is hangzott az ítélet: Szülőszobára vele! :)
Megismerkedtünk az ügyeletes Hebammeval, aki felajánlotta a a kádat, én meg úgy gondoltam, üsse kavics, ha már egyszer itt vagyunk. :) Ráadásul akkortájt én voltam az egyetlen a környéken, aki szülni szándékozott, kicsit később jött csak egy másik versenyző. Megcéloztam hát egy teli kádat, de alighogy leért a fenekem az aljára, jött a következő fájás és vele a felismerés: Nekem nyomnom kell!!! I kérdezte, hogy akkor most mit csináljon, én vártam még egyet, de a helyzet elég egyértelmű volt. Közben bejött a Hebamme adminisztrálni és miután kitöltöttük a lapot, egységesen a szülőágy felé vettük az irányt. (Megszülhettem volna vízben is, de azt nem akartam, valamiért ódzkodtam tőle.)
Az ágyra már alig bírtam felmászni. Nadine születéséből kiindulva térdelni akartam, de valahogy most nem esett olyan jól, sokat helyezkedtem, mocorogtam, aztán egyszer a Hebamme azt javasolta, forduljak egy kicsit hanyatt, mert segítene elsimítani a méhszájat, csak így nem igazán fér hozzá, utána persze visszafordulhatok. Hahaha. :) Mármint, fordulhattam volna, ha lett volna rá időm. Az első hanyatt-tolófájásnál közölte, hogy már látja a haját, mire én visszakérdeztem, hogy "Van haja?" (A csajsziról azt hittem, sose nő már ki neki.) A következő tolófájásnál a Hebamme simított és még ugyanazzal a lendülettel félig kint volt a gyerek feje. Itt egy rövid intermezzo következett, fájások között bentrekedt fejjel (mintha tesók volnának), majd a következő nyomásnál megszületett...
Néztem I-t, akinek ezúttal is könnybe lábadt a szeme és mondott valamit, amire nem emlékszem, csak arra, hogy rákiáltok: "Mondd már, hogy fiú, vagy lány!" Mire ő annyit válaszolt: "Van egy Attilánk."
A születés ideje (a kórház szerint) 4:38. Igen, mindössze 3 óra. :) Ha lenne egyszer 3., jobban járnék, ha eleve otthonszülésre készülök és a 36. héten beköltöztetem magunkhoz a szülésznőt. A dolog gyorsaságát jelzi, hogy a Hebamme azután szólt a dokinak, hogy már megszületett a fiunk és szabadkozott a telefonba, hogy ő akart időben, de már kint volt a feje, nem hagyhatott ott.
Megint szerencsénk volt, közel 3 órát töltöttünk a szülőszobán hármasban (tényleg senki nem volt szülni, plusz egy műszakváltás). Utána minket felvittek az osztályra, I pedig elment a csajsziért, akire egy baráti házaspár vigyázott.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése