Ezúttal másik kórházat választottam (Írtam? Nem írtam? Mindegy...). Na nem azért, mert elégedetlen lettem volna az előzővel, sokkal inkább racionális okok vezéreltek. Egyrészt ha a tesó a csajszinál is korábban jött volna, akkor őt elszállították volna egy olyan intézménybe, ahol van koraszülött osztály, én meg maradtam volna a fenekemen. Ugyanez a helyzet akkor is, ha esetleg egy nagyobb lyukkal a szívén születik, a túlélési esélyeiről nem is beszélve. Plusz egy praktikus ok: az előző kórház a város másik felén volt, Nadine-t odacibálni a vizsgálatokra felesleges tehernek gondoltam.
Szóval a választásom ezúttal - hosszas mérlegelés után - a központi kórházra esett. Mivel a legjobban felszerelt intézmény, ezért szinte kizárólag a problémás terheseket vállalják, de talán nem kell mondanom, hogy velem nem nagyon kötekedtek, amikor megmutattam az előzményeimet.
Maximálisan elégedett vagyok velük is. Kétágyas szobák, két szobánként fürdő, rooming in, szuper és bőséges kaja, rendes ápolók. Sok gondot mondjuk nem okoztunk nekik, a szülés könnyedségének köszönhetően a fitt mamákhoz tartoztam, nem ugráltattam őket. Illetve csak egyszer, vasárnap délután, amikor Attilára rátették a mobil-monitort és miután visszavittem a szobába, légzéskimaradást jelzett a gép. 10 percen belül kétszer. Bejöttek, megigazították a tappancsokat. Aztán megint riasztott, háromszor egymás után. Elöntött a rettegés. A nővér nyugtatott, hogy a gyerek rózsaszín, kutya baja sincs, csak nagyon mélyen alszik. Azt hiszem, nem nagyon látszhatott rajtam a meggyőződés, mert felajánlotta, hogy elviszi a megfigyelőbe és ráteszik a nagy gépre, én pedig nem győztem szabadkozni a parám miatt és rettentően hálás voltam, amiért természesnek vette az aggódásom és ennek hangot is adott. Végül kiderült, hogy valóban semmi gond nincs, a mobil szörnyet már vissza sem tették rá.
Az első nap csak aludt, így másnap kicsit megdorgáltak a hirtelen fogyás miatt, aztán harmadnapra szépítettünk. A szoptatás ment, mint a karikacsapás, szinte el sem mertem hinni, hogy ilyen is van. Hétfőn aztán beszéltem a gyerekorvossal és közös megegyezéssel kértek nekünk (illetve Attilának) egy időpontot szívultrahangra, így kedden áttoltam a kiskocsiban a másik épületbe. Neki is lyukas. Nem nagyon, de határozottan. Kezelést nem igényel, júniusban kontroll.
Miután visszamentünk az osztályra, közölték, hogy ha gondoljuk, hazamehetünk. Nem nagyon hittem a fülemnek, kétszer is visszakérdeztem, hiszen még nem kezdett el hízni, ellenben sárgulni igen, de azt mondták, az eredményei jók, nekem van kijárós Hebamme-m, szóval tiplizhetünk, persze csak ha akarunk. Akartam. Később kiderült: az akarásnak is lehet nyögés a vége.
Az első itthon töltött napok jobban sikerültek, mint a csajszival. Ezt egyértelműen annak tudom be, hogy már tudtuk, mire számítsunk és a legrosszabbra felkészülve az embert könnyebben éri kellemes csalódás. Az egyetlen, amit szoknom kellett, hogy Attila - hajnali baba lévén - felcserélte a napszakokat. Ennek köszönhetően éjszaka miatta, nappal a csajszi miatt nem alszom. :) Majd belerázódunk.
A szoptatás továbbra is egy álom. Ha ő lenne az első gyerekem, tuti én is szoptatásnáci lennék és osztanám az észt a tápszereseknek. Így viszont abszolút helyreállt az önértékelésem, mert kiderült, hogy én is tudok, csak annó Nadine-nal nem voltunk egy hullámhosszon. Ez van.
A fürdetést - a nővére babakorával szöges ellentétben - imádja, a pelenkázást viszont 99%-ban végigüvölti. Amúgy egyelőre még tart az újszülött-kóma: eszik-alszik. Illetve eszik-eszik-eszik, majd a cicin bealszik és ott alszik, aztán megint eszik. Kicsit nehéz így Nadine-nal.
Ő egyébként egészen jól vette az akadályt, már ami a tesót illeti. Szeretgeti, simogatja, puszilgatja, cumit dug a szájába (az övét, az öccséét meg a sajátjába), leveszi a sapkáját, stb. Kicsit még durva, de hát ő maga is pici, koordinálatlan. Viszont gazdagodtunk napi szintű hisztirohamokkal, sikítással, dolgok földhöz vágásával, agresszivitással. Remélem, idővel rendeződik majd a lelkiállapota.
Megvolt a gyerekdoki-kör is, ezúttal csípőügyileg minden rendben.
Most én gyógyultam nehezebben, a Hebamme naponta jött hozzám fejet csóválni. A méhem nem akart visszahúzódni, egyszer el is záródott. Utólag úgy gondolom, nem ártott volna az a plusz egy nap a kórházban, de most már mindegy, végülis helyrejöttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése