Az utóbbi időben egyre gyakrabban és több szempontból érzem magam kívülállónak.
Kezdem a legkézenfekvőbbel: külföldi egy idegen országban. Már több mint egy éve itt élek, és elmondhatom, hogy a beilleszkedés sokkal könnyebben ment, mint hittem. Úgy gondoltam, szerencsésen megúsztam és innentől nem érhetnek meglepetések, legalábbis ezen a téren. Aztán terhes lettem, és jelenleg ez a hatodik hónapom a négy fal között. Természetesen örülök, hogy nem kell azon aggódnom, mikor indul be a szülés a munkahelyi stressz, vagy a fizikai igénybevétel hatására, de be kell látnom, ez a verzió sem egyszerű. Az ittlét sokkal könnyebb volt, amíg volt kapcsolatom emberekkel. Most napról-napra azzal kell szembesülnöm, hogy mind szociálisan, mind pedig nyelvi szempontból egyre inkább leépülök. Persze tisztában vagyok vele, hogy a szülés után ismét fogok társadalmi életet élni (a csajszi kapcsán mindenképp), de most még per pillanat elég magányosnak érzem magam, és ez nem lendít a felsorolás alábbi szakaszaiban kifejtett érzéseimen sem.
Nem tartozom igazán a kismamák közé. Hiába a lelkesterhes fórum, hiába a pozitív mantra, hiába a jelen szakaszában gondtalan várandósság, valami mindig ott áll köztem és a többi, negatív tapasztalattal nem rendelkező, gyermeket váró nő között. Persze ezzel az elejétől fogva tisztában voltam, ahogyan azzal is, hogy ez nálam soha nem lesz másként, teljesen mindegy, hány egészséges gyermeket sikerül majd világra hoznom, de az idő előrehaladtával és a fentebb leírt magány-érzettel együtt kezd egy kicsit zavaróvá válni a dolog. Természetesen ennek is megoldódik egy része a szülés után, hiszen nem lesz ennyi időm agyalni, csak ki kell várnom.
Utoljára hagytam a számomra legfontosabb pontot, a legfájóbb felismerést, a legnagyobb lelkiismereti problémát. Úgy érzem, már nem tartozom az Angyalok szülei csoportba sem. Természetesen nem a sorstársi mivoltomat kérdőjelezem meg, hanem azzal kapcsolatban vannak kétségeim, hogy tudok-e bármit is nyújtani az ott lévőknek. Az utóbbi időben a hozzászólások 99%-hoz nem írok semmit, és nem azért, mert nem tudnék, hanem mert úgy érzem a kérdezőnek/írónak nem arra van szüksége, amit mondanék. Legutóbb egy boldogsággal kapcsolatos témához szóltam hozzá, de nagyon hamar szembesülnöm kellett vele, hogy a jelenlevők többsége számára elképzehetetlen az az állapot, ameddig én már eljutottam. Persze ez a normális egy gyászfeldolgozó csoportban, mégis furcsának, kirekesztettnek érzem magam közöttük. Sőt, néha lelkiismeret-furdalásom támad, amiért én ilyen gyorsan feldolgoztam a velünk történteket, mintha érzéketlen lennék, mintha nem is lettek volna számomra olyan fontosak a gyermekeim, mint másoknak. Talán tényleg velem van a baj, vagy talán az agyam így védi meg a születendő kislányunkat, hogy ráncba szedi az anyját gyász-szempontból? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem esik túl jól mindennap ezzel szembesülni. Gondolkodtam rajta, hogy végleg megválok a csoporttól, de akárhányszor ez eszembe jut, bűntudatom támad: Hogyan lehetnék olyan hálátlan, hogy annyi támogatás után, amit ott kaptam, csak úgy lelépek és meg sem próbálok segíteni azoknak, akik utánam jöttek? De így nem érzem, hogy bárkinek is támaszt tudnék nyújtani, hiszen olyan távolinak tűnnek az ő gondolataik, olyan mély a gyászuk, hogy félek, a mondandóm ugyanolyan közhelyszerűen hatna számukra, mint amikkel mindnyájunkat ki lehetne kergetni a világból.
Általában, ha nem is könnyen, de gyorsan meghozom a nehéz döntéseket is, ezúttal azonban teljesen tanácstalan vagyok és ez számomra igen szokatlan helyzet.
http://www.barrett.com.au/blogs/SalesBlog/2012/2073/uncategorized/seeing-with-new-eyes/
Na, ezzel néha így vagyok én is. Az utóbbi időben sokszor éreztem úgy, hogy nem segít, hanem lehúz a csoport. Sokáig nem is írtam. De most megint azt hiszem, hogy igen is az én "állapotom" (vagyis, hogy nem vagyok már annyira mélyen) tud segíteni azoknak, akik még csak most "kezdték". Korábban a fórumon azzal volt a legnagyobb bajom, hogy jöttek a szívecskék, meg a virtuális ölelések, de igazi, konstruktív segítséget kevesen tudtak adni. Mert együttérzésből persze tele volt a padlás - de hogy mi vár rám, mire készüljek, és mikor lesz vége, azt soha senki nem mondta el.
VálaszTörlésÚgyhogy én azt gondolom, hogy épp mi, akik már valamennyire elfogadták a gyászt, tudnak igazán segíteni azoknak, akik még a legmélyén vannak. Szerintem nem baj, ha nem keseregsz folyton Szabi és a másik baba miatt, sőt, épp ezzel tudsz segíteni. Legalább is én remélem.
Egy esetben viszont mindenképpen lépj ki: ha úgy érzed, hogy mások gyásza visszahúz téged. Mert nincs az a jó és segítő szándék, vagy akármi, ami miatt megérné, hogy most ne az új élettel foglalkozz, hanem a fájdalommal!
Az említett boldogságos témának egyébként nagyon örültem. Egyrészt nagyon jó volt a kérdésfeltevés, másrészt igazi beszélgetés alakult ki. És akkor nagyon büszke voltam a csoportra, és hát nem utolsósorban magamra. :-)
Még egy gondolat: biztos, hogy a "csajszi" sokat lendít a hangulatodon, de szerintem már akkor is jobban lennél, ha épp nem lennél terhes. Látod, én is jól vagyok már, pedig nálunk még gondolatban sincs a következő terhesség. És amiatt, hogy jól vagy, a csoporttal szemben nehogy lelkiismeret-furdalásod legyen!
Nem, szerencsére szó sincs arról, hogy lehúzna. Ha így lenne, akkor nem hiszem, hogy dilemmáznék, hiszen az év elején kiléptem már egyszer ezért. Csak olyan furcsa érzés. ...és egyébként sokszor azért nem írom, hogy sajnálom, meg részvétem, amit te is említettél, hogy azt írják éppen elegen, és nem érzem, hogy eggyel több lendítene a dolgokon. Inkább csak ahhoz szólok hozzá, amihez érdemben tudok.
TörlésPontosan így voltam ezzel én is, totál természetes. Amikor már jobban benne voltam a terhességben nem olvastam a csoportot, túl sok volt. Ha ez megnyugtat Boldi születése után, miután az óriási viharok lecsengtek bennem (kb. 2 hónap) már nem éreztem magam annyira kívüállónak a babások között. Kicsit most is fura, de már nem annyira.
VálaszTörlésA bemutatkozásokat egy ideje én sem mindig olvasom el. Azt hiszem a terhesség hatására nem úgy viszonyulok a tragédiákhoz, ahogy eddig. Morbidul hangzik, de néha mintha idegesítenének... Gondolom, később visszatérek majd a normális kerékvágásba.
TörlésKöszönöm a megnyugtatást, én is abban bízom, hogy a babásokkal valamilyen szinten javul a viszonyom. Ha mégsem, akkor is tuti előrébb leszek azzal, hogy a csajszi mellett nem marad ennyi időm agyalni. :)