Az utóbbi időben borzasztó büszke voltam magamra, amiért szinte már-már normálisan tudok létezni. Abba a hitbe ringattam magam, hogy akkor innentől nem tud felkavarni semmilyen megjegyzés, vagy reakció a velünk történtekkel kapcsolatban. Hát - mint már annyiszor - ezúttal is tévedtem.
Ha valakivel megosztottam a "reprodukciós odüsszeiánkat", gyakorta szembesültem azzal, hogy a hallgatóság veszettül kotor az agyában a családjában/ismerősi körében elszenvedett hasonló gyötrelmek után, hogy vigasztalásképpen azt mondhassa: "x is y gyereket vesztettek el és most z számú van nekik..." Ezzel tulajdonképpen nincs is sok bajom, mert bár néha a fene kíváncsi rá, más mennyit szenvedett mielőtt boldog lett, azért tudom, ezeket a példákat jószándékból hozzák.
A minap azonban másképp alakult a helyzet. A szituáció a következő: adott vagyok én, aki elment a férje elé a munkahelyünkre. A másik szereplő egy munkatársunk (nevezzük B-nek), aki - papírral bizonyítottan - csökkent IQ-val rendelkezik, de ez egyáltalán nem kelt zavart az életében, és rendelkezik négy gyermekkel, akikről csak annyit tudunk, hogy nem tud tőlük pihenni. Tehát a sztori: ülök a fenekemen, várva, hogy I. végezzen. B épp az asztalokat takarítja, meglát, odajön és megkérdezi: Te már nem dolgozol?
Magamban jót kuncogtam: 4 hónapos reakcióidő (ennyi ideje vagyok táppénzen) - ez igen! Mondom: Nem, mert terhes vagyok.
Mire ő: De hát már voltál terhes, aztán meg már nem!
Újabb magamban kuncogás, bár ezúttal már nem volt annyira őszinte. Éreztem, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni, de azért belementem: Igen, mert már két babát elvesztettünk.
Ekkor megjelent az arcán a fent említett jellegzetes emlékkotorászós torzulás, szóval lélekben már rá is készültem. Ehelyett azonban olyan meglepetés ért, amitől kis híján leestem a székről. A megfelelő infó megtalálása után olyan vehemens, büszke hangsúllyal, a számot még az ujjaival is mutatva vágta ki: A nemtomkim 4-et vesztett el.
...és pont. Semmi folytatás, semmi megnyugtató hepiend, semmi. Csak nézett rám és várta, hogy felvegyem a beszélgetés fonalát.
...és pont. Semmi folytatás, semmi megnyugtató hepiend, semmi. Csak nézett rám és várta, hogy felvegyem a beszélgetés fonalát.
Tisztában vagyok vele, hogy nincs minden rendben a kis agyában, vagyis valószínűleg fel sem fogja, hogy milyen bántó volt, amit és ahogy mondta. Belőlem viszont olyan elemi gyűlöletet váltott ki az általa használt "Ezt übereld b*meg!"-stílus, hogy csak reménykedni tudok benne: sikerült elrejtenem és nem ült ki azonnal az arcomra. Az egész olyan volt, mintha valami groteszk gyerekhalál-maratont futnánk, vagy pókereznénk: Kettő? Tartom és emelek még kettővel.
Nem hiszem, hogy a közeljövőben beszélgetésbe elegyedek vele, és azt sem, hogy mostanában bárkit beavatok a mi kis titkunkba. Azt hiszem ez az eset visszavetette a fejlődésemet egy pár hónappal...
Ehhhh
VálaszTörlésHa már ez egy verseny, akkor vajon mi a durvább? 2 vetélés és egy halvaszülés rosszabb, mint egy 4 éves gyerek elvesztése?
Úgy utálom az ilyet. A csoportban is csomóan vannak, akik leírják a történetüket, és így kezdik: "Na jó, az én történetem nem annyira durva, mint másoké..." - vagyis neki azért annyira nem rossz, de ez visszafele is működik...
Amúgy a múltkor kénytelen voltam elmesélni a történetünket egy terhes anyukának. Utána gondolkodtam el rajta, hogy lehet, hogy nem kellett volna. Egyszerűen nem tudott rá reagálni semmit. De tényleg semmit. Még egy sajnálomot sem...
Mindenesetre remélem Te jól vagy.
Hasonlóképpen viszonyulok ezekhez a megnyilvánulásokhoz, mint Te. Annak idején persze rengeteget gondolkodtam rajta, hogy vajon mi a rosszabb: a döntés,amit meghoztunk; ha később a pocakban hal meg; vagy ha megszületik és utána veszítjük el (esetleg nem is tudtunk volna a betegségéről)... Viszont minden egyes alkalommal oda lyukadtam ki, hogy mindegyik eshetőségnek megvan a maga súlya, amit viselni kell (egyszer ősrégen már írtam is erről).
TörlésAmióta Manót elvesztettük, azóta pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy két elsőre egyformának tűnő eset sem összehasonlítható, ugyanis nekem fogalmam sincs, milyen egy első próbálkozásos első trimeszteres vetélés, hiszen mi ezt már az előzmények fényében éltük meg...
Egyébként is mindenki más típus, másként várta a babát, másként éli meg a veszteséget, más körülmények adódnak hozzá. Szóval teljesen feleslegesnek, sőt - kövezzetek meg - néha álszentnek érzem ezt a hasonlítgatást.
Amúgy a terhes anyukával kapcsolatban: körülöttem a munkahelyen és a lelkesterhes-fórumon is sorra mennek el a babák, szóval nem árt, ha reálisan látja ő is a dolgokat.
Érdekes, mert rám ezek nem hatnak sehogy sem. Az, hogy valaki 4-et elveszített és egyet sem szült, vagy 8-at elveszített de utána szült egy egészségeset azt az én szempontomból semmit sem jelent. Ettől szülhetek én még egészségeset, vagy húzhatok megint a rövudebbet. Mert én én vagyok, ő meg ő.
VálaszTörlésÉn amúgy messzire kerültem mindenkit, mindenkire csúnyán néztem, és így aztán kb. senki nem mert kérdezni. Csak amikor már óriási hasam volt és kb.3-4 hetem volt hátra a célidőig, de még akkor is csak nagyon óvatosan. Érdekes, pedig akkor már vágytam rá, hogy kérdezzenek. (Talán ott tört rám, hogy vágyok normális terhes lenni.)
Talán rám azért vannak hatással, mert még nincs bizonyítékom arra, hogy képes vagyok-e egészséges gyermeket szülni, és mivel az utóbbi időben megszaporodtak körülöttem a babás tragédiák, próbálok minden ellenpéldába belekapaszkodni. Valószínűleg - a hangnemen túl - ezért is vágott annyira mellbe a pozitív végkifejlet hiánya...
TörlésEgyébként többnyire én sem beszélek róla, csak enyhén meglepett, hogy négy hónap után szegez nekem egy ilyen kérdést, hiszen gyakorlatilag az egész meki nekünk drukkol. Mondjuk nem tudom miért vártam más, tényleg nem 100-as.
Az az érdekes, hogy V. korai megszületése felülírt mindent bennem, tehát B.-nél totál nem számított az, hogy volt 3 egészséges, időre kihordott gyerekem, mert alapjaiban megingott az, hogy tudok egészséges, időre született gyereket szülni. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy a többi gyerek így érkezett. Ott motoszkált bennem az is, amit sokan kimondva, kimondatlanul gondoltak, hogy felelőtlenség volt a nem éppen probléma mentes terhességi előzményekkel és az én alkatommal bevállalni a negyedik gyereket.
TörlésEnnyiben B. érkezése nagyon felszabadító volt, mert bizonyította, hogy ami történt egy véletlen balszerencse, nem én hibáztam, és semmi köze az alkatomhoz, vagy a gyerekek számához. A többi ember is kicsit feloldozott nem csak én saját magamat.