A napokban ismét megbizonyosodhattam arról, hogy az emberi hülyeség tényleg határtalan.
A bezzeganya.postr.hu-n megjelent egy sorstárs posztja (bár az írás születésekor még a neheze előtt álltak). A sztori röviden annyi, hogy a 12 hetes UH-n a nyaki redő értéke túl magas volt, aztán további vizsgálatok, várakozás és mint az egyik ismerősének kommentjéből kiderült, hogy most 19 hetes és a rendellenesség élettel összeegyeztethetetlen.
Amikor én leírtam a történetünket és beküldtem, biztos voltam benne (mivel már egy ideje olvastam a kommenteket), hogy kapok majd hideget és meleget egyaránt. Átgondoltam, döntöttem és elküldtem. A különbség köztem és a posztoló közt, hogy az én írásom visszatekintés volt, ő pedig éppen a sűrűjében van. Persze lehet mondani - és a bunkók mondják is védekezésképpen -, hogy ha valaki kiteregeti a szennyest, akkor vállalja, hogy a köz véleményt alkosson. Bár ez tagadhatatlanul igaz, azt gondolom, annyi észnek/érzelmi toleranciának/empátiának kellene lenni minden emberben, hogy felismeri, egy összetört nő segélykiáltását olvassa, és sem kioktatásra, sem pedig arra nincs szüksége, hogy pálcát törjenek felette.
Ennek fényében három "kedvenc" hozzászólóm lett így hirtelen:
1. Szerinte - bár a poszterina arról ír, hogy retteg kötődni a babához, mert fél, hogy fájdalmasabb lesz az elválás - igenis fontos, hogy szeresse a picit, amíg együtt vannak, mert csak ennyi lesz a baba útravalója. Szép gondolat, csak teljesen felesleges. A hülyeség kiszólt a lyukból effektus. Ha egy pillanatra is belegondolt volna igazán, akkor tudhatná, hogy a kötődés már régen megvan. Ha nem lenne, akkor nem is született volna meg a szóban forgó írás. Egyébként sem nagyon fér a fejembe, hogyan lehet kötődés nélkül szeretni (merthogy ezt fejtegeti), de bizonyára én vagyok érzelmileg fejletlen. A dolog pikantériája, hogy a későbbiekben ennek a szeretetre buzdító kommentelőnek a hozzászólásaiban olvasható a "megölni" szó a baba vonatkozásában. Rendkívüli beleérző-képességre utal....
2. Ő bölcsen belátta, hogy a kötődés ekkorra már kialakult, viszont közölte, hogy a veszteség fájdalmát nem kellene tovább tetéznie az ítélet bűntudatával. Szóval hordja ki, aztán lesz, ami lesz. Teljesen lehidaltam. Abba bele sem gondol, hogy milyen 5 hónap várna a kismamára? Esküszöm, minden tiszteletem azoké, akik képesek ezt végigcsinálni, de most őszintén: elvárható ez bárkitől??? 5 hónapon keresztül minden nap úgy kelni és feküdni, hogy talán ez lesz az utolsó; úgy szeretni napról-napra egyre jobban, hogy közben tudod, meg fog halni? Aztán amikor megszületik még csak nem is láthatod, mert az élet védelme érdekében azonnal gépekre teszik, műtőbe viszik, stb. és bár tőled mindössze pár méterre, de mégis egyedül hal meg???
3. Nemcsak, hogy egyetértett a posztolóval, de még sokkal sarkosabb álláspontot képviselt, ugyanis kijelentette, hogy a párja most terhes és ők megbeszélték, ha betegen születik (eddig minden jel szerint egészséges), akkor el sem hozzák a kórházból. Szíve joga. Bár szerintem, ha a szülés közben sérül, vagy utána derül ki, hogy nem egészséges, én nem hagynám magára, de nem ítélkezem. Ezt az egyet jól megtanultam, ő pedig még nem volt olyan helyzetben, hogy rájöjjön, nem minden helyzetben reagálunk úgy, ahogy azt elterveztük. Remélem nem is kell soha megtapasztalniuk. Ami viszont felbosszantott, hogy nem nagyon értette, minek is kell több orvoshoz elmenni. A 12. héten rossz az eredmény, mehetünk a szülőszobára... Amikor pedig valaki megpróbálta neki elmagyarázni, hogy az UH nem a legegzaktabb tudomány, és ezért konzultál a problémás esetekben több szonográfus, akkor közölte: ő tudja mi az UH és még ő is látta, mit kell mérni, nincs ott helye bizonytalanságnak. Hát neki leírtam a véleményem arról, milyen szerencséjük is van, amiért bizonyára a leghiper-szuperebb géppel felszerelt rendelőben vizsgálták. Mi I.-vel még emlékszünk ra, hogy az orvos, aki a magánrendelésén észrevette a bajt, másnap a kórházi gépen nem találta volna meg, ha nem tudja, mit kell keresni; hogy a pécsi magzati diagnosztikai UH-n mérföldekkel többet lehetett látni a képen, mint a magánrendelésen; és hogy Hajdú doktornő gépén a teljes monitort a kinagyított szív töltötte be és még csak hangyás sem volt. Persze, biztosan mi emlékszünk rosszul, hiszen az ilyen emberek mindenhez értenek: focihoz, politikához és természetesen az orvostudományhoz is.
Agybajt kapok tőlük! Rühellem, amikor olyanok dumálnak, akiknek gőzük sincs a témáról. Nem arról van szó, hogy ilyen posztok alá csak érintettek kommentelhetnek, mert az is régen rossz lenne. A véleménye/elképzelése is meglehet bárkinek bármiről. De könyörgöm, igazán lehetne bennük annyi, hogy átgondolják, mit hova írnak le! Teszem azt, ha ezek az én írásom alá kerülnek - természetesen egy tisztelettudó válasz után - egyszerűen továbbhaladtam volna, de ez a nő most éli át élete legrémesebb időszakát! Amúgy is a padlón van, hát osszuk neki az észt, hátha jobb lesz neki. Néha tényleg nem értem az embereket. Még a macskám is képes volt megérezni, hogy magam alatt vagyok a múlt heti UH után, és egész délután hízelgett, dorombolt. Nem hiszem el, hogy az emberek nem képesek erre (mármint persze nem a dorombolásra, hanem a beleérzésre).
Őszintén remélem, hogy nem olvasta a kommenteket.
*A poszt forrása: http://bezzeganya.postr.hu/nem-akarok-kotodni-a-babamhoz-amig-ki-nem-derul-beteg-e/oldal/3#commentsDiv
Olvastam a posztot, a kommenteket nem, csak most, a végét. Sajnos kiderült, hogy mi lett végül velük, de az a "vicc", hogy a hírfrissítő hozzászólást még jó pár körig lesz@rta mindenki, csak a vitával voltak elfoglalva.
VálaszTörlésAz emberek mindig baromi okosak tudnak lenni, főleg más dolgaiban.
A posztolót sajnálom. Nem a kommentekért, mert azzal neki nem kell foglalkoznia. Az emberekről (pláne a neten) meg régóta nincsenek illúzióim.
Hát nekem még nem sikerült teljesen levetkőzni az emberekbe vetett hitem, pedig párszor már szembesültem azzal, milyenek is tudnak lenni.
TörlésLassan tanulok...
Fél érintettként majd én is szeretnék erről veled, veletek beszélgetni, mert mi magunk között talán tudunk értelmesen, egymás földbe döngölése nélkül.
VálaszTörlésAmúgy én is olyan vagyok, mint Timi, hogy képtelen vagyok feladni a harcot azért, hogy megértsenek. Hinni akarom, hogy kívülről is meg lehet egy kicsit érteni...
Én annyira ki tudok borulni más emberek kommentjein, hogy már EGYÁLTALÁN nem olvasok kommenteket, csak a bejegyzéseket, cikkeket. Félelmetes, hogy mennyire bele tudják magukat lovalni, továbbá mindenki mindenhez ért, és csak és kizárólag neki van igaza, minden éremnek egy oldala van, amit ő lát...... Én ezt már nem tudom befogadni, én nem olvasom el őket. A csaj esetét követtem, nagyon sajnálom, de én sem hordanám ki. Nem tudnék úgy élni, hogy tudom, azért szülöm meg, hogy egy órán belül meghaljon. Szerintem ezt nem élné túl az a nő, aki végig csinálja. Betegen születettet én sem hagynék ott, nevelném tisztességgel, míg erőm bírja, de már én sem ítélkezem. Korábban nekem is olyan sok dologról szilárd elképzelésem volt - mit tennék, milyen vagyok - de bizony az anyaság megtanította nekem, hogy ez puszta illúzió. Az is, hogy ismerem magam tökéletesen és az is, hogy tudom, mikor mit csinálnék.
VálaszTörlésVicus, ne írj le olyat, hogy nem élné túl. Sajnos mi mindent túlélünk...ÉN ismerek olyant, aki ezt az utat választotta, és persze, hogy túlélte.
VálaszTörlésRám hatott nagyon az, ami Vilmossal történt. Elvégeztettem az amniot, hogy ne legyen beteg gyerekünk, mert ugye a kombinált teszt nagyon rossz lett. És nem volt kromoszómailag beteg, aztán megszületett, és mégis nagyon beteg lett volna, ha túléli. NEkem ez egy arculcsapás volt már akkor, amikor ő élt.
ÍGy mi eldöntöttük, hogy semmilyen vizsgálatra nem megyek el, se kombinált teszt, se amnio, se AFP, semmi. És, hogy vállaljuk úgy, ahogy jön. Beszélgettem az orvossal, azt mondta, hogy ezek a nagyon beteg babák a méhen belül jól érzik magukat, nem fáj semmi, az anya szervezete fenntartja a keringést, a szerveik működését. Én nem akartam magamra venni annak a terhét, hogy nekem kelljen egy ilyen döntést meghozni. Szeretni akartam amíg él. És persze azt gondoltam, hogy ha ez megtörténik, akkor nem akarok majd újra belevágni, tehát nem kell sietteni az újrakezdés lehetőségét.
Singer Magdolna egyik könyvében is azt írta amúgy, hogy akik vállalták a beteg gyerek kihordását könnyebben dolgozták fel az elvesztését. Engem ez is "motivált".
Persze aztán szerencsére nem kerültem ilyen helyzetbe, de az, hogy nem mentem el a vizsgálatokra könnyebb volt.
És persze az is simán lehet, hogy ilyen helyzetbe kerülve is aztán mégis belevágtam volna újra. Barátnőmmel pont erről beszélgettünk (sok-sok vetélésen van már túl), hogy az ember belesodródik és nem tudja abbahagyni, hiába mondja, hogy ha ez sem sikerül, akkor már nem próbálja többet.
De ez a mi döntésünk volt, volt sok oka, és soha nem ítélném el azokat, akik másik utat választanak.
Természetesen nem ítélem el azt, aki azt az utat választja, hogy kihordja, megszüli azt a babát, akiről tudja, hogy életképtelen. Minden tiszteletem az övék, mert szerintem ehhez akkor erő kell, ami bennem nem lenne meg.
VálaszTörlés