Az alábbiakban pótolnám az elmaradt beszámolót a június eleji időszakunkról.
Hát otthon voltunk, megmutattuk magunkat. Anyósom össznépi banzájt rendezett 1-jén, 34-en voltunk, és ezek csak a sógornőim és családjuk, apósom/anyósom testvérei (illetve azok egy része) és egy-két leszármazott. Az eredeti felállásban csak apósom részéről jöttek volna rokonok, ez azért fontos, mert I. unokatesója terhes (milyen meglepő) és már jócskán a vége felé jár, így el lehet képzelni, mennyire kívántam a vele való találkozást... A felkészülés érdekében tehát már az ötlet felmerülésekor megérdeklődtük, mire számíthatunk és meg is nyugodtam, hiszen ő anyósom ágába tartozik, vagyis nem lesz ott... elvileg. Hogy mégis, az már a buli reggelén, anyósoméknál, hagymapucolás közben derült ki. Volt másfél órám, hogy megemésszem a dolgot és felvértezzem magam a találkozásra.
A másik dilemmát az elmondjuk-ne mondjuk problémakör okozta, mert bár bizonyára akadnak (és akadtak) szkeptikusok, de látszik a pocakom és ezt nem csak én képzelem be, mert anyósom konkrétan rákérdezett, hogy nem-e ikrek, mert úgy nézek ki, mint egy 4 hónapos, akkor voltam 11 hetes... Bár a dolog részben boldoggá tesz, be kell vallanom, hogy ami látható, az sajna nem igazán a gyerek, hanem a beépített ütközéscsillapító párnáim, amiket Manó elvesztése után elkeseredésemben szedtem fel és a terhesség hatására felvették a várandós formát. Mindenesetre el kellett döntenünk mi legyen, mert ha valaki rákérdez, akár mondhatom azt is, hogy meghíztam (elvégre mekiben dolgozom). Elmondani sem igazán akartam (I. igen, de nem erőltette), de letagadni meg végképp nem. Így végül arra jutottunk, hogy ha valaki konkrétan megkérdezi, akkor neki elmondjuk. Ennek fényében egyedül I. egyik nővére tud a dologról. Itt meg kell azonban jegyeznem, hogy minden valószínűség szerint nem azért csak ők, mert a többiek vakok, hanem mert nem mertek rákérdezni. Hogy honnan gondolom? Mert senki (!) nem merte azt sem megkérdezni, hogy: " ...és nálatok mikor jön a baba?", pedig ez ugye minden családi összejövetelen előkerül, pláne ha van egy másik igen terhes is a társaságban. Hát igen, ez továbbra is kényelmetlen téma mindenkinek... Egyébként a babaváró unokatesóval szemben elég gyerekes, de hatásos túlélési technikát alkalmaztam: soha nem voltam ott, ahol ő. Ha bement, én kijöttem és fordítva.
A továbbiakban körbejártuk a rokonságot, I. kicsit rendberakta a házat, hogy majd ha mennek a központi fűtést csinálni, már minden klappoljon kazánház-ügyileg. Egyedül Apámhoz nem mentünk. Gondoltam rá, tényleg, de abban a pillanatban, hogy eszembe jut, görcsbe rándul az idegtől a gyomrom. Úgy döntöttem, így két mínusz gyerekkel megengedhetem magam azt az önzőséget, hogy nem teszem ki magunkat felesleges stressznek. Persze meglesz ennek még a böjtje, hiszen biztosan a fülébe jut, hogy voltunk otthon, aztán majd kapom az ívet rendesen, de ez van. Ilyen távolságból könnyebb kivédeni, mint ha egy légtérben lennénk. Egyébként hamarosan elszánom magam, hogy róla is írjak. Sok mindent megmagyaráz a hozzáállásomból, mentalitásomból az, amit mellette éltem/éltünk át.
Aztán otthonról hazajöttünk, volt egy UH, amiről már írtam az előző posztban és tegnap volt még egy, de ez csak olyan tessék-lássék kötelező volt (merthát múlt héten a fizetősön mindent rendben találtak), ezúttal nem is viselt meg annyira. Legközelebb egy hónap múlva megyek megint, jó sokára basszus...
A "mikor jön a baba" nálunk is tabutéma. Csak olyan kérdezte eddig meg, aki nem tudja, mi történt velünk, de ilyen meg persze kevés van, hiszen Eszter már 34 hetes volt, amikor meghalt.
VálaszTörlésSoha senki nem beszél velem terhességről, szülésről, vagy ha igen, max. Sári esetében.
Egyébként rajtam is minden alkalommal látszott a dolog. Kb. a 4. héttől. :-)
I.-vel elbeszélgettünk erről tegnap. Kérdezte, hogy rosszul esett-e az érdeklődés hiánya.
TörlésArra jutottam, hogy inkább csak bosszant. Na nem az hiányzik, hogy mindenkinek egyesével kelljen minden részletről beszámolni, mert azt a hátam közepére se. Viszont az igenis dühít, hogy ennyire nem tudják a helyén kezelni a dolgokat. Úgy kerülik a témát, mintha égetné őket.
...és igen, ha jobban belegondolok mégiscsak rosszul esik, mert ezzel úy tesznek, mintha semmi sem történt volna, mintha Szabi soha nem is létezett volna!
Egyébként a szóban forgó unokatesó tegnap megszült. Hurrá... Remélem sikerült befejezniük a házat és legalább már van hova hazavinni a gyereket.
Hát rajtam meg nem látszott. Vilmossal 17 hetes terhes voltam, amikor egy boltban azt mondták, hogy három gyerek után milyen vékony vagyok...Én meg mélyen hallgattam, ugye akkor még nem tudták a gyerekek, hogy mi van.
VálaszTörlésSzerintem a mi esetünkben az emberek 99%-ában fel sem merült, hogy meg fogjuk próbálni újra, hiszen úgyis van már három. Én meg amikor azért már kezdett látszani a dolog, rendkívül csúnyán néztem mindenkire, így aztán nem is mert kérdezni senki semmit, már a 9. hónapban jártam, amikor először óvatosan kezdtek kérdezni.
De érdekes, most meg megkérdezte valaki az utcában, (aki amúgy tud Vilmosról), hogy lesz-e ötödik. (Még 2 hónapos sem volt B.). Amire azt mertem felelni, hogy B.az ötödik, erre kissé zavarba jött és nem forszírozta tovább a választ.
És tudom adósod vagyok még egy e-maillel, de ilyenkor jutok géphez és 11-kor még felkeltem enni B.-t (bevált módszer nálunk, hogy ne hajnalban keljen enni, így egyben tudok hosszabbat aludni), és még fürödni is akarok.:-) De egyszer csak összejön.
Érdekes, hogy nem látszott rajtad, pedig azt mondják, minél többedik gyerek, annál előbb dudorodik. :) G.-nél és Vilmosnál is így volt?
TörlésAz e-mailt pedig akkor írod, amikor van időd. Eszem ágában sincs sürgetni, mi csak hárman voltunk tesók (ráadásul nagy korkülönbséggel), de anyánknak így is lekötöttük minden idejét... :)
Egyébként sokan már azon is meglepődnek, ha valaki hármat vállal. Anyutól is volt aki megkérdezte, hogy honnan volt bátorsága.