Évforduló

Ma egy éve.

Érdekes, hogy mennyi mindent vár az ember egy-egy "kerek" időintervallumtól. Három hónap, fél év, egy év...

Titkon azt várjuk (mégha az ellenkezőjét is állítjuk), hogy aznap már másképpen kelünk fel, hogy másképpen fogjuk látni a világot, hogy képesek leszünk továbblépni. Hülye egy berögződés ez, hiszen igazából mindenki tisztában van vele, hogy ez nem így működik.

Felkeltem ma reggel, és már nem fáj. Félreértés ne essék, igenis gondolok rá és hiányzik, elképzelem milyen lenne, és nagyon szeretném, ha velünk lehetne, de már nem sírok, nem töprengek a miérteken, nem érzem úgy, hogy megszakad a szívem. Csakhogy ez nem ma kezdődött. Azt hiszem azóta van ez így, mióta Manó is elment. Valahogy átrendeződtek az érzéseim, belenyugodtam. Olyan rossz ezt kimondani, mert ez úgy hangzik, mintha elfelejtenénk, vagy megtagadnánk, pedig egyáltalán nem erről van szó, csak nincs rá megfelelőbb kifejezés.

Korábban mondtam, hogy mióta elhoztuk a hamvait, azóta nem beszéltünk I-vel a "hogyan tovább"-ról. Aztán mégis megtört a jég. Azt modta, hogy megérti, ha nem akarok távol lenni tőle, és mivel szemmel láthatóan nem visel meg az ittléte, ezért hajlandó változtatni az álláspontján, miszerint mindenképpen búcsút kell vennünk valamilyen formában. Csak most bökte ki, attól félt, hogy összeomlok, ha velünk lesz. Az ajánlatáért nagyon hálás vagyok. Főleg azért, mert tudom, hogy ő ezt nem tartja jó ötletnek, mégis rámhagyja a döntést. Ettől függetlenül aztán mégis egyre gondoltunk, és a mai napot határoztuk meg. Ez szintén egyfajta fordulópont, bár normális esetben ugyan már régen túl kellene lennünk rajta, de most így utólag már nem bánom annyira, hogy ennyit kellett várnunk. Manónál (Tőle már másnap búcsúztunk), túl zaklatott voltam, csak foszlányokra emlékszem. 

Egészen más lesz így búcsúzni, nyugodtan, minden pillanatát maradéktalanul felfogva és átélve.

 Nyugodj békében Kicsikém!

http://www.blogpedias.com/alone-vs-being-alone/