Langyos tavaszi vasárnap este volt. A sötétség lassan birtokba vette az eget, de a város felett megálljt parancsoltak neki a lámpák fényei. Az állomáson még nyüzsögtek az emberek, de távolodva már halkult a zsivaj, lassan mindenki aludni tért. A játszótérről egy hinta nyikorgása hasította meg ütemesen az éjszaka csendjét, előidézőjét az éjszaka jótékonyan homályba burkolta.
Egy pár lassan sétált a hídon. A nő szorongatott valamit a kezében, a férfi óvón karolta át. Középre érve megálltak, talán a látképet csodálták. A Duna hatalmas kaleidoszkópként tükrözte vissza a fényeket, a távolban két vonat suhant el egymás mellett. Mindketten kinyújtották karjukat a korláton túlra, szorosan összebújtak. Aztán nő szétnyitotta a kezét, és egy pillanatra megállt az idő. Fájdalom kúszott a levegőbe, sóhajtás hallatszott. A víz halk csobbanással fogadta magába a pár ajándékát. A hullámok felerősödtek, talán ők is érezték, milyen féltett kincset is bíztak rájuk. A férfi és a nő egy kis ideig még kémlelte a vizet, egymás öleléséből merítettek erőt. Aztán lassan elindultak visszafelé és sziluettjük hamarosan az éjszaka sötétjébe veszett...
http://galerie.chip.de/k/architektur/architektur/wien_bei_nacht_2/658676/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése