Ez a kifejezés az egyetlen, amire emlékszem egy általam nagyjából tavaly ilyenkor olvasott írásból. Sajnos azóta hiába keresem, nem találom sehol. Arról szólt, hogy a korai vetélések után már másképpen állunk a következő terhességhez. Nem merünk kötődni, nem merünk szeretni, nem merünk örülni.
Nem így képzeltem az életemet. Tudom, hogy vannak ennél súlyosabb problémák az életben, de a saját bloggal ezúttal a nyafogásra is feljogosítva érzem magam. Azt nem vártam, hogy mindenben szerencsém legyen, mert a kamaszkorom már megmutatta, nem vagyok az a típus (Apám ebben a tanításban oroszlánrészt vállalt és próbálkozik a mai napig is), de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a reprodukcióval is gondjaim lesznek. A családban nem volt példa (helyesebben nem tudok róla) ilyen esetekre. Pár évvel ezelőtt az egyik távolabbi rokonnál volt egy vetélés, aztán elvesztették a pár hónapos második babájukat is, de ez utóbbi teljesen más eset, hiszen nem születési probléma okozta. Ennek megfelelően abszolút naívsággal vágtunk bele a dologba, és talán ezért is volt olyan hatalmas az a pofon, mert mindig onnan fáj a legjobban, ahonnan nem számítasz rá. Keserves időszak volt, de a végére csak felálltunk, mert hát az élet megy tovább.
Kaptunk egy második esélyt, és nagyon örültünk. Ismét beleestünk a hibánkba és szentül hittük, nem lehet baj. Rosszul tettük? Úgy látszik. Pedig az egyetlen bűnünk az, hogy elhittük az orvosoknak, Szabi sorsa véletlenül alakult így. Persze azóta is ezt mondják, csak ezúttal már két véletlenről beszélnek. (Sőt, a legutóbbi nőgyógyász, akinél voltam, közölte: a második nem számít.)
Kérdem én ezek után, hogyan álljunk hozzá a jövőhöz? Persze az én számból hangzott el nem is olyan rég: Ha jön, jön, ha marad, marad, de persze ezt csak kimondani könnyű. Normális ember, ha eszébe jut, hogy talán terhes, örül, én csak aggodalmat érzek. Ha pedig tényleg: hallgatnunk kell, titkolnunk, hiszen ha ezúttal is úgy alakul, sokkal egyszerűbb, senkinek sem kell magyarázkodni, nem kell számítani a : Na és hogy vagytok? kérdésre. De ennek nem így kellene lennie! A boldogságtól a Föld felett 10 centivel kellene járnunk és mindenkinek újságolni a jó hírt, és egyáltalán: Jó hírnek kellene lennie!, és nem pedig aggódást, szorongást, félelmet keltenie. Persze, majd megbékélünk, majd valahogy túl leszünk ezen a időszakon is, de jelenleg egyre csak ez harsog a fejemben: anyaság felfüggesztve.
Én úgy gondolom, hogy a babavárást titkolni nem feltétlenül jó taktika. Egy idő után úgy sem lehet, baj meg bármikor történhet. Biztos fárasztó a "hogy vagytok" kérdésekre felelni, de szerintem - bár lehet, hogy nem így érzitek - tisztító és segítő hatása van. Pontosan tudom, hogy milyen az, amikor nem beszélhetsz a hatalmas fájdalmadról, mert a kutya nem kérdezi meg, hogy mit érzel.... Amikor be van zárva a fájdalom a testedbe és nem engedheted ki, el sem tudod engedni. Felőröl, megemészt, szétfeszít......Sokkal rosszabb. :( Lehet, hogy szar érzés újra és újra elmondani, de még rosszabb nem elmondani.
VálaszTörlésÉrtem, amit mondasz. A dolog csak annyiban hibádzik, hogy ha megkérdezik hogy vagyunk, egyfajta választ várnak. A többség szemében ez a téma tabu. Egyszerűen túl kell lenni rajta, ha nem sikerül, akkor azt hiszik veled van baj. Szóval, ha nem akarunk órás litániákat végighallgatni arról, hogyan is kellene lennünk, akkor inkább azt mondjuk: jól vagyok. Ez persze megint hazugság, és ugyanúgy benned maradnak az érzések. Tehát megkérdezték, de mégse; elmondhatnád, de mégse...
TörlésTermészetesen nem akarjuk a végtelenségig titkolni (bár, lévén külföldön vagyunk elég sokáig működhetne), de legalább az első pár hétben, amíg nagyjából biztos nem lesz, hogy megmarad, addig nem vernénk nagydobra. Nemcsak magunk miatt. Tudod, még mindig látom a nagymamám arcát, amikor elmondtuk neki, hogy a második dédunokáját sem láthatja. Teljesen összetört a szíve.
Egyébként, ha jól emlékszem, Te sem híresztelted az első időben! :)
Értem én, amit írsz, de aki litániázik, annak azt mondanám, hogy "minek kérdezed, ha nem az igazi válasz érdekel". De persze pontosan tudom, hogy ezek a kis mindennapi harcok rengeteg erőt vesznek el az embertől. Szóval megértem én, csak megvilágítottam egy másik részét, ami szintén fontos. Abszolút nem "tanács" volt a részemről, csak egy megállapítás. A terhességi tesztem után 3 telefont bonyolítottam le azonnal, de a szedresi mamámat nem hívtam fel, mondván 1 héten belül UH képem lesz, azzal állítok be. 4 napra rá, abszolút váratlanul meghalt úgy, hogy nem tudta, úton a dédunoka. Ekkor voltam 5 hetes terhes. Azóta is bánom..... 2 hét múlva mindenkinek elmondtam, nem titkoltam. :( Biztos, hogy a halála nagyban megváltoztatta a hozzáállásom, megütött a "bármikor, bárkivel, bármi" szele, ami azóta is többször pofán vágott. Csak ezért írtam.
VálaszTörlésNe haragudj, nem akartalak megbántani! Sajnálom a mamádat! Erről nem tudtam, csak arról, hogy a munkahelyeden viszont nem mondtad el.
TörlésPusztán szerettem volna, ha látod a másik oldalát is a dolognak, mert talán úgy érthetőbb, miért a titkolózás. Szabit mi is mindenkinek beharangoztuk, Manót már csak 3 helyen (anyukáink+mamám). Tudod, az igazság az, hogy egyrészről minek másnak is fájdalmat okozni, ha meg is kímélheted őket (lásd a szívbeteg papám), másrészről leírhatatlanul rossz bevallani egy újabb kudarcot.
Az emberekkel kapcsolatban szeretnék úgy tenni, ahogy javaslod, csak egy gond van: nem tudok. Az "idegenekkel" nincs baj,nekik szemrebbenés nélkül megmondom, hogy akkor itt vége is a beszélgetésnek, de a mi környezetünkben sajnos a családban is többségben vannak a "Lesz másik" táborból, például anyósom is. Ráadásul, ha esetleg kiállok magamért, akkor bevetik az adu-ászt: Hogy akarsz így következőt, ha még az elsőn sem vagy túl?
Na ilyenkor van az, hogy elmegyek a mellékhelyiségbe címszó alatt kibőgöm magam. Nem tehetek róla, világéletemben ilyen gyenge voltam.
Egyébként anyósom valami olyasmit mondott, amikor elmondtuk neki Manó pozitív tesztjét karácsonykor, hogy nagyon korai ezt még újságolni. A nagybátyám pedig lehordta a mamámat, amikor másoknak dicsekedett az érkező unokával, hogy minek híresztelni, nem is biztos, hogy megmarad. Jó kis rokonság, ugye?
Dehogy bántottál meg! Nem azért írtam. Nagyon sajnálom, faxa rokonság....... :(
VálaszTörlésA munkahelyemen tényleg nem mondtam meg, de az taktika volt.
Az én válaszom a kérdésre: "megvagyok". Ezzel ki lehet szűrni, hogy kit érdekel a nyafogás. Aki ui. nem kérdez tovább, annak csak udvariassági kör volt a hogylétem felőli érdeklődés. Aki viszont belemegy, annak el is mondom kíméletlenül.
VálaszTörlésAz első babámat én kb. a 6. héten mondtam el mindenkinek (munkahely, távoli haverok, stb). Majd amikor elvetéltem, megfogadtam, hogy na a 12. hétig aztán most már senkinek. Sárit már csak a nagyon szűk család tudta a 12. hétig, Esztert is. Az utolsót szintén. Nekem így jobb volt.
Egyébként nagyon jó írás. Nem szeretnél csatlakozni hozzám az angyalokszülein? Ne csak én írjak már egyedül...
Nagyjából mi is így tervezzük, mármint a 12.hét környékén. Addigra kisebb a spontán vetélés valószínűsége, és túl lennénk az áramlás-mérésen is (ott bukott ki először Szabi problémája is). Persze, amíg nem születik meg, addig nem sicher a dolog, de olyan sokáig nehéz titkolni... :)
TörlésEgyébként köszönöm az ajánlatot, szívesen! Persze csak, ha mindenki úgy gondolja, hogy "érdemes vagyok rá". :)