Deep in hate

Az elmúlt három és fél hónapban az alábbi dolgokat sikerült meggyűlölnöm:

-Az Elevit reklámjai, főleg az új.

- A kismamák látványa.

- A gyermekükkel veszekedő szülők látványa.

- Okoskodó emberek.

- "Beszédfüggő" emberek.

/ Na jó, ne szépítsünk: úgy általában az emberek. Kellően utálok is már közéjük menni.../

- A magyar egészségügy, különös tekintettel a várakozási időkre.

- Lassan saját magamat is.

Egy külföldi honlapon találtam ezt az idézetet: "Things will be normal again, Just not the same normal you knew." 

Nagyon igaz.

Ma mertem megfogalmazni I.-nek azt, amit már napok óta érzek. Mélyen vagyok, nagyon mélyen. Úgy érzem legalább odáig süllyedtem vissza, ahonnan elindultam. Hogy miért? Nos azt hiszem, most kezdem el igazán felfogni, mi is történt velünk, és azt, hogy ez megmásíthatatlan. Amikor Pestről jöttünk hazafelé még Szabival a pocakomban azt mondtam I.-nek, hogy olyan ez az egész, mintha ez nem is velünk történne. De sajnos velünk történt. 

Ahogy közeledik a  szülés kiírt időpontja, egyre reálisabb és fájdalmasabb a kisfiunk hiánya. Úgy gondolom, ezt a folyamatot az indította el, hogy anyósom odaadta azokat a holmikat, amiket Szabinak vettek. Ahogy a kezembe vettem őket, belém nyilallt a gondolat: ezeket soha nem használhatja, hordhatja! Kezdem felfogni a történtek súlyát, és azt, hogy bizony soha nem lesz már úgy, mint azelőtt. Végérvényesen megváltozott az életünk, ahogyan megváltoztunk mi is. 

Szóval tényleg mélyen vagyok, de ez most másfajta mélység. Meg kell ismernem és előbb-utóbb elfogadnom az új önmagamat, annak minden keserűségével és rejtett gyűlöletével együtt. Úgy érzem, nem lesz egy könnyű menet.