Mióta Imi kijött, nagyon jól éreztem magam. Nem sírtam, és bár talán érzéketlenül hangzik, de nem gondoltam annyit Szabira. Illetve gondoltam, de nem fájt, nem sírtam és végül mindig oda lyukadtam ki, hogy nemsokára eljön a tesó ideje. Annyira vártam a napot, hogy végre bevehessem az első szem terhesvitamint...
Aztán eljött végre: Imi első munkanapja, az első tabletta... és ezzel együtt beköltözött a rettegés is a szívembe.
Először az hittem, csak Imiért izgulok, hogy ne érje kudarc, ne törjön le a lelkesedése. Aztán, hogy az új munkaköröm (kassza) miatt vagyok feszült. De ma már péntek van és be kell látnom, az előbb említetteknek nagyon kevés köze van a lelkiállapotomhoz.
A nap minden percében sírással küzdök, nem tudok aludni, sem koncentrálni. Írtam egy genetikai tanácsadónak, aki azt válaszolta, hogy annál többet, amit mi teszünk, nem lehet tenni egy baba egészségéért, de nem nyugtatott meg. Kértem időpontot egy itteni dokitól, de amikor elmentem hozzá kiderült, hogy megbetegedett, erre kitört belőlem a sírás. Elvileg ma már rendel, de a gyomrom már megint egy csomóban van...
Nem így képzeltem. Azt hittem, hogy boldog leszek, hogy minden nap mosolyogva ébredek majd fel. Hiszen annyira vártam már ezt! Azt hittem, majd csak akkor jön a félelem, ha már lesz kit félteni...
Megijeszt a gondolat: ha most ennyire rosszul viselem, mi lesz, ha majd megérkezik a pocakomba? Nem akarok úgy visszaemlékezni majd a terhességemre, hogy egy merő rettegés volt az elejétől a végéig! Nem akarom, hogy minden nap azzal a gondolattal keljek és feküdjek, hogy mikor bújik már ki!
Azt hiszem, kevés ennél szörnyűbb dolog a világon: rájönni, hogy még a testedben sem tudod megvédeni a legdrágább kincsedet, és ezzel a tudattal nekiindulni egy újabb terhességnek/leélni egy életet...
Nagyon megértem. Én is így éreztem. Utáltam magam, a testem, hogy hogyan tehettem ezt meg egy teljesen egészséges babával...
VálaszTörlésNekem az én segítőm azt mondta, hogy akkor sikerül majd újra a baba, ha már el tudom fogadni, hogy ez megtörtént, nem tehetek róla igazából, nem ittam, nem bagóztam, nem futottam maratont, betartottam, amiket mondtam, megtörtént. A miértre nincsenek válaszok. Csak.
És igaza lett. NEm is tudom hányszor és hányszor vettük át ezt a részt, mire eljutottam oda, hogy képes voltam elfogadni a testemet. Hogyan tudna egy test segíteni újra, ha nem szeretem?
Az első együttlétünk sírásba torkollott. De szép lassan jobb lett. Amikor pozitív lett a tesztem az első boldogság után rögtön jött a félelem, és a "ki akarok szállni" érzés. Azóta sem egy boldog várakozás. De ez nem baj. El kell tudni fogadni, hogy ez ilyen lesz. Nekem a harmadik gyerekem várása is hasonló volt (nem ennyire szörnyű), és nem maradt ezzel kapcsolatban rossz érzés bennem, a végén ott volt egy egészséges kisbaba, egy nagyon szép szülés után. A többi meg már csak homály, hogy rossz volt, de ennyi.
Most sem érdekel. Csak menjen minden rendben. NEm a terhesség a cél, hanem az egy eszköz a gyerekhez, mert az a cél.
Köszönöm Kicsinap!
TörlésSokat jelentenek nekem ezek a szavak egy olyan embertől, aki kvázi ugyanazt élte/éli át, mint én. Azóta változás állt be nálunk, mert elegem lett a görcsölésből. A párom már napi szinten nem tudott velem mit kezdeni, mindenen elsírtam magam, vagy csak meredtem magam elé. Aztán két napra hazamentem, mert az egyik általam tanított osztály meghívott a szalagtűzőjére, és persze mindenki kérdezgette, hogy mi van velünk. Lehet, hogy hülyén hangzik, de annyit mondogattam, hogy most a helyemen vagyok és boldog, hogy magam is belegondoltam. Akkor döntöttem úgy, nem stresszelek tovább. Más nem tesz semmit, mégis egészséges lesz a babája! Így a hazajövetelem után belevágtunk. Nem mondom, hogy nem félek, de jelenleg talán nem annyira...
Csak az bánt egy kicsit (és tudom, hogy ez önzés), hogy nekem egyetlen szép emlékű terhességem sem lesz.
Olvastam a bejegyzésed a csoportban. Remélem azóta Neked is jobb már valamivel!