A háziorvosom és az osztrák-török cigány története

A cím egy kicsit megtévesztő, ezért már az elején leszögezem: két külön eseménysorról lesz szó, melyek csupán egyetlen ponton kapcsolódnak egymáshoz.

A háziorvosom:

Ahogy az előző bejegyzésemben is írtam, elmentem egy itteni dokihoz (háziorvos, de gyakorlatilag csak csillagászatból nincs diplomája). Csinált egy "állapotfelmérést", amibe a vérvétel is beletartozott, ennek eredményéért mentem el hozzá ma. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor először találkoztunk, tett egy nekem nem nagyon tetsző kijelentést arról, hogy az emberek meghalnak, ki előbb, ki később és ezen nem tudunk változtatni... aztán megvizsgált, elbeszélgettünk és mellette döntöttem. Ha választani kell az együttérző és a hozzáértő, alapos orvos között, akkor azt hiszem mindenki számára ez az optimális, hiszen a lelkem ápolására ott vannak a barátok, végső esetben a pszichológus, a háziorvosomtól viszont azt várom el, hogy szakmailag legyen felkészült.

A mai találkozásunk után pedig már tudom, nagyon jól döntöttem. Egy dolog, hogy széles mosollyal az arcán köszöntött (nem úgy, mint otthon a dokik: rezignáltan, unottan), de ami utána jött! Első körben kiderült, hogy igen kemény D-vitamin hiányom van. Ez azért bosszantó, mert otthon is elmentem minden vizsgálatra, vettek vért is, de senki sem figyelt fel rá. A dolog pikantériája, hogy a D-vitamin a csontok és a bőr egészsége mellett az izomfejlődés egyik alappillére is. Középiskolás biológia kérdés: Miből is épül fel az emberi szív?
Nehezen tudnám leírni, hogy mit is érzek most. Egyrészről dühöt, hiszen lehet, hogy ez is közrejátszott a velünk történtekben, csak éppen senki sem figyelt rá. Csalódottságot, hiszen most már ez sem változtat semmin. Örömöt, hogy végre kiderült és tudunk tenni ellene. De amit akkor éreztem, amikor a doki elém tette az eredményt, az színtiszta félelem volt. Hogy miért is? Mert pár napja bizony úgy döntöttem, elég volt a várakozásból. Lesz, ami lesz, innentől zöld az út a baba előtt. Jöjjön, ha szeretne, mi nem állunk többé az útjába. Ezért aztán az első gondolatom az volt, nem siettem-e el? Talán még egy kicsit várni kellett volna, hogy a szervezetemet fel tudjuk tölteni D-vitaminnal? A doki azonban rögtön meglátta rajtam, és miután kifejtettem neki az aggályaimat, teljesen megnyugtatott. A jövőre nézve pedig azt mondta,, hogy ha bármiféle félelmem támadna, azonnal hívjam fel és megbeszéljük.

Hát igen, jól döntöttem.

Az osztrák-török cigány:

A kapcsolódási pont az orvos, mert a váróban találkoztam ezzel a tüneménnyel. Annyit elöljáróban, hogy bár rengeteg itt a török (ezáltal a török nő is), 95%-uk hétköznapi ruhában jár, csupán az ünnepekre veszik fel a hagyományos buggyos nadrág / hosszú felső / sál kombinációt. Egy ilyen teljes harci díszbe öltözött hölgyemény tűnt fel az orvosi rendelő horizontján a délelőtt folyamán. Kicsit sötétnek tartottam a bőrszínét egy törökhöz képest, de itt elég nehéz belőni a származást a multikulti miatt. Aztán megszólalt... magyarul. Illetve cigány magyarul (szerintem nagyjából mindenki ismeri azt a jellegzetes hanghordozást, kiejtést). Tudom, hogy semmiségnek tűnik, de engem egyszerre bosszant és nevettet a dolog. Bosszant, mert az ország "felnevelte" és most ocsmány módon tagadja le; és nevettet, mert így legalább a törökökről lesz meg a véleménye az embereknek, ha ordenáré módon viselkedik. Ez utóbbin jobban elgondolkodva, igazán kaphatna a többi is ihletet török (vagy egyéb) népviselet vásárlására!