6 hónap

6 hónappal ezelőtt, nagyjából ezidőtájt született meg Szabi. Már fél éve anya vagyok, gyermek nélkül... egy fél ember.

Bár sok minden megváltozott az életemben azóta, és bizonyos szempontból akár azt is mondhatnám, "túl vagyok a nehezén", de azért van, ami azt hiszem örökre velem marad. Például, hogy nem telik el úgy óra, hogy eszembe ne jusson. Aztán az a szorító érzés a szívem körül, amikor meglátok egy kisbabát tologató anyukát, vagy felsír a vendégtérben egy kicsi. Ha kismamával találkozom, irigységgel vegyes megvetést érzek... és ezek az érzelmek csak az általános, mindennapi kísérőtársaim.

Ma úgy döntöttem elég antiszociális vagyok ahhoz, hogy gyalog menjek munkába. Átvágtam az Augartenen (hatalmas park, gesztenyés fasorokkal). Mintha az időjárás is megérezte volna, hogy ma nem illik derűsnek lennie, sűrű köd szállt le a városra, de még így is volt, aki kimerészkedett babakocsistól. Egy kisfiú -talán másfél/két éves lehetett- nem volt hajlandó az anyukája után menni, hanem leragadt az egyik padnál. Az anyuka pár hívó szó után megunta, és továbbment, gondolta előbb-utóbb csak megy majd a gyerek is. Két dolog fordult meg a fejemben: hogyan képes otthagyni; és mi lenne, ha felkapnám és elszaladnék vele. Persze nem gondoltam komolyan, de a késztetés ott volt.

Egyébként minden kisgyerekben, legyen az csecsemő vagy egy-két éves, Szabit keresem. Akkora hülyeség, tudom, hiszen meg sem született, de talán pont ezért foglalkoztat annyira, hogy vajon neki is ilyen nagy, meleg szemei lennének, vagy ilyen sűrű haja, vagy ilyen kerek pofija, vagy...

Egy ideje egyébként sem érzem jól magam. Valószínűleg ez a Szabi "születésének" időpontja, 6 hónap, Halottak napja közeledte, egyedüllét kombó kicsit sok egyszerre. Már jó rég volt, hogy egy isteneset sírtam volna, de az csak úgy megy igazán, ha odabújhatok I-hez, csakhát...

Pár napja leálltam a fórumozással is. Továbbra is minden nap olvasom őket, de nem nagyon írok, nincs kedvem. Viszont sokat gondolkodtam egy ott nemrég felvetődött problémán. Az egyik anyuka, aki lány angyalkája után éppen babát, azt írta, hogy ha fiú lenne, nem tudna neki úgy örülni. Először borzasztóan felháborított a dolog, hiszen örüljön, hogy sikerült teherbe esnie! Aztán akarva-akaratlanul visszaemlékeztem arra, mikor Szabit vártuk. Bár eleinte azt mondtam, nekem mindegy mi lesz, fiút AKARTAM. Később, amikor kiderült a betegsége, eszembe jutott az is (és tudom, hogy hülyeség), hogy én okoztam a beteges fiúhoz ragaszkodásommal. Ezt gondoltam tovább a napokban és igen megdöbbentő eredményre jutottam: még mindig fiút AKAROK. Nem tudom, fog-e ez változni, ha teherbe esek, vagy ha már kiderül, hogy lány. Biztosan szeretni fogom, de most valahogy az az érzésem, hogy nem annyira, mintha fiú lenne. Kellően szégyellem magam a dolog miatt, és próbálok küzdeni ellene. Megpróbálom elképzelni, milyen lenne egy kislánnyal, de... 

Egyébként - visszakanyarodva - a szövettan eredményt még mindig nem tudjuk. Bár ez nem is csoda, hiszen megmondta az asszisztens, hogy nem fognak értesíteni minket, majd telefonáljunk és menjük be ha kész, mert azt személyesen adják ki. Beszélgettünk már erről I-vel és arra jutottunk, hogy mivel közbejött ez a külföld dolog, nem erőlködünk. A lényeget tudjuk: nem öröklődő (és erről papírunk is van). Bár hazudnék, ha azt mondanám, néha nem érzem úgy, szeretném tudni, találtak-e valamit...

Kimondhatatlanul hiányzik!

http://www.huffingtonpost.com/simran-sethi/life-cycle-burn-baby-burn_b_137172.html