Először úgy terveztük, a temetőben gyújtunk gyertyát, utána pedig kivisszük az origami-darvakat a Dunához és vízre bocsájtjuk őket. Aztán az utolsó pillanatban megfutamodtam. Féltem, hogy tömeg lesz, hogy megvisel majd a sok mécses az emlékmű körül, hogy mások gyásza miatt oda lesz a mienk meghittsége. Elmondtam I-nek és végül csak a Duna mellett döntöttünk. Szép idő volt, hát átsétáltunk a szigetre és kerestünk egy eldugottabb, lankás partszakaszt, ahol aztán meggyújtottuk a két mécsest, útjára engedtük a darvakat és összebújva, zavartalanul emlékezhettünk rájuk.
Ahogy a sok lehullott falevél között gázoltunk, felrémlett egy két évvel ezelőtti őszi emlék a nászutunkról. Ó, hogy mennyire boldogok voltunk! Akkor még fel sem merült bennünk, hogy ezt valaha valami is beárnyékolhatja. 5 felhőtlen hónap, ennyi jutott. Amióta felfordult az életünk, most először éreztem azt, hogy szeretnék mindent elölről kezdeni, szeretném kitörölni az elmúlt két évet és tiszta lappal nekivágni, mert úgy érzem, túl nehéz teher ez ahhoz, hogy egy életen át hordozzam.
Persze tudom, hogy ez lehetetlen és rögtön bűntudatom is támadt, hiszen hogy juthat eszembe egy pillanatig is semmissé tenni az első két gyermekünk emlékét? Csak olyan gyengének és esendőnek érzem magam. Annyira szeretném ezt a babát a neki járó feltétlen bizalommal várni, de egy viszonylag hosszabb nyugodt időszak után most megint aggódva figyelem a testem reakcióit, minden kisebb kellemetlenség, fájdalom, nyűg jelentkezésekor szinte hisztérikusan várva, hogy jelet adjon: még jól van.
Az alaphangulatomon nem nagyon segített a legutóbbi e-mail váltásom apuval, a csoportazonosságom instabilsága, illetve a barát nélküliség (itt helyben) és valószínűleg ezeket csak erősítik az utolsó hetek nehézségei, de tény, hogy borzasztó fáradtnak érzem magam, és közel sem csak fizikailag.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése