Már több, mint egy hét eltelt. Az első pár napot otthon-otthon töltöttük, hogy eltereljük a figyelmünket, de csütörtök óta megint csak ketten vagyunk. Voltam dokinál, fizikailag minden rendben. Lelkileg kevésbé.
Ez most más. Szarul hangozhat, de ezúttal talán a hogyan és a miért jobban fáj, mint maga veszteség ténye. Áprilisban a fiamat gyászoltam, most az elvesztett lehetőséget. Kicsi volt még, és azt hiszem nem is mertem annyira kötődni hozzá...
Lehet éppen ez volt a baj. Vagy, hogy túl sokat gondoltam Szabira. Vagy, hogy mások gyászáról olvastam. Vagy ez a büntetésem, amiért olyan könnyen lemondtam a fiamról. Vagy tényleg csak egyszerűen pechesek vagyunk...
Most már mindegy. Újra talpra állunk. Már úgyis van benne gyakorlatunk...
Nem hinném, hogy ez így működik. Én is rengeteget gondoltam Vilmosra, meg gondolok most is. Hogy ne gondolnék rá, amikor ő az én kisfiam?! És nagyon hiányzik. Ez független mindentől.
VálaszTörlésNe keress összefüggéseket, mert nincs. Ne add fel!
VálaszTörlésKésőbb biztosan jobb lesz, de egyelőre képtelen vagyok elfogadni, hogy pusztán a véletlen hozta ezt így. Azt mondják a villám nem csap kétszer ugyanoda, akkor az orvosok miért rendezik le azzal, hogy valószínűleg beteg volt, mint az első? Mert, ha tényleg így van, akkor ellentmondanak saját maguknak (a véletlenszerűséget illetően), vagy tényleg ennyire szerencsétlen csillagzat alatt születtünk volna?
VálaszTörlésMindenesetre mindkettőtöknek köszönöm a támogatást!