Annyit gondoltam Rád, mióta elvesztetted a kicsit. Annyira sajnáltalak, amikor olvastam a kórházról. ...és tudom, nagyon vacakul hangzik, de annyira reménykedtem, hogy velem ez most nem történik meg... Aztán szombat délután, amikor már éreztem, nincs visszaút, felváltva könyörögtem Manónak és gondoltam Rád. Jaj Anna! Mit követtünk el, hogy ennyi sz*r hullik a nyakunkba???
Szia Timi! Bocs, ezt a kommentet nem vettem észre.
Nem tudom, mit követtünk el. Kezdem azt hinni, hogy ez az egész tényleg csak véletlenek sorozata, és nincs semmi "felettes rendező elv". Nem voltam mindig a legjobb ember, de szerintem nincsenek olyan bűneim, amiért ezt érdemelném! Ezt szerintem senki nem érdemli!!!
Nagyon sajnálom, hogy még egyszer át kellett ezt élned. 4 terhességből van 1 gyerekem, és még így is szerencsésnek mondhatom magam, hiszen legalább 1 van! Sári sok mindenért kárpótol, és ezt biztos vagyok benne, hogy majd Te is így érzed, ha a karodban tarthatod az egészséges kisbabádat, mert ez így lesz egyszer, ebben biztos vagyok. Még akkor is így lesz, ha ezt most nem vigasztal.
Amikor az első babámat elvetéltem, azt hittem, összedől a világ. Naiv kislány voltam, azt hittem, terhességet csak az veszít el, aki nem vigyáz magára... Na mindegy, a világnak természetesen nem lett vége, és nemsokára jött Sári. Kicsit úgy érzem, az a baba azért jött és ment el olyan gyorsan, hogy helyet csináljon Sárinak (hiszen ha ő megmarad, akkor Sári most nem lenne). Aztán sokkal később, és sokkal felkészültebben jött Eszter, de hogy ő miért halt meg, nem tudom, nem értem, és nem is akarom érteni. Erre a mostani babára (babákra) -bár nagyon vágytam rá- kicsit úgy tekintettem, mint egy ígéretre: vagy lesz belőle valami, vagy nem. Önvédelem volt, tudom, mint ahogy az is, hogy őt/őket egyszerűen képtelen vagyok gyászolni! (A pszichológus szerint nagy hülyeség, amit csinálok...). Még nem tudom, lesz-e 5. lehetőség... Ha igen, biztosan az lesz az utolsó, mert ezt többször nem bírom már ki.
Szóval ezzel csak azt akartam mondani, hogy amíg régen bele tudtam magyarázni valami kis értelmet a vetélésembe, addig ma már erre képtelen vagyok. Ez persze ne legyen követendő példa Neked, viszont magadat se hibáztasd, mert biztos, hogy nem tettél semmi olyat, amivel ezt kiérdemelted volna!
A helyzet az, hogy az általad leírtaktól teljesen függetlenül ugyanoda lyukadtam ki, mint Te. Szabinál sikerült értelmet találnom - vagy inkább belemagyaráznom -, a szüléstől való félelemmel és az akkori életemmel való elégedtlenséggel kapcsolatban. Most nem megy, és talán nem is akarom. Nem lehet értelme! Ha lenne, az azt jelentené, hogy rosszabb/bűnösebb/kevesebbet érő vagyok, mint bárki, akinek van élő gyermeke. Tény, hogy nem vagyok egy szent, de azért ezt nem veszem be. Nagyjából ugyanezért nem vagyok hajlandó elfogadni az "Isten próbatétele" elméletet sem.
Amit Sárival kapcsolatban mondtál, nagyon igaz, legalábbis gondolom... Szeretném hinni, hogy majd évek - és legalább egy életben maradt baba - után hasonlóan fogom látni, de egyelőre marad a bizonytalanság. Az a legrosszabb, hogy azt sem tudom, képes vagyok-e egyáltalán egészséges gyermeket létrehozni/megszülni, hiszen eddig nincs rá bizonyíték.
:(
VálaszTörlésÚgy sajnálom!
VálaszTörlésAnnyit gondoltam Rád, mióta elvesztetted a kicsit. Annyira sajnáltalak, amikor olvastam a kórházról. ...és tudom, nagyon vacakul hangzik, de annyira reménykedtem, hogy velem ez most nem történik meg... Aztán szombat délután, amikor már éreztem, nincs visszaút, felváltva könyörögtem Manónak és gondoltam Rád.
TörlésJaj Anna! Mit követtünk el, hogy ennyi sz*r hullik a nyakunkba???
Szia Timi!
TörlésBocs, ezt a kommentet nem vettem észre.
Nem tudom, mit követtünk el. Kezdem azt hinni, hogy ez az egész tényleg csak véletlenek sorozata, és nincs semmi "felettes rendező elv". Nem voltam mindig a legjobb ember, de szerintem nincsenek olyan bűneim, amiért ezt érdemelném! Ezt szerintem senki nem érdemli!!!
Nagyon sajnálom, hogy még egyszer át kellett ezt élned.
4 terhességből van 1 gyerekem, és még így is szerencsésnek mondhatom magam, hiszen legalább 1 van! Sári sok mindenért kárpótol, és ezt biztos vagyok benne, hogy majd Te is így érzed, ha a karodban tarthatod az egészséges kisbabádat, mert ez így lesz egyszer, ebben biztos vagyok. Még akkor is így lesz, ha ezt most nem vigasztal.
Amikor az első babámat elvetéltem, azt hittem, összedől a világ. Naiv kislány voltam, azt hittem, terhességet csak az veszít el, aki nem vigyáz magára... Na mindegy, a világnak természetesen nem lett vége, és nemsokára jött Sári. Kicsit úgy érzem, az a baba azért jött és ment el olyan gyorsan, hogy helyet csináljon Sárinak (hiszen ha ő megmarad, akkor Sári most nem lenne). Aztán sokkal később, és sokkal felkészültebben jött Eszter, de hogy ő miért halt meg, nem tudom, nem értem, és nem is akarom érteni. Erre a mostani babára (babákra) -bár nagyon vágytam rá- kicsit úgy tekintettem, mint egy ígéretre: vagy lesz belőle valami, vagy nem. Önvédelem volt, tudom, mint ahogy az is, hogy őt/őket egyszerűen képtelen vagyok gyászolni! (A pszichológus szerint nagy hülyeség, amit csinálok...). Még nem tudom, lesz-e 5. lehetőség... Ha igen, biztosan az lesz az utolsó, mert ezt többször nem bírom már ki.
Szóval ezzel csak azt akartam mondani, hogy amíg régen bele tudtam magyarázni valami kis értelmet a vetélésembe, addig ma már erre képtelen vagyok. Ez persze ne legyen követendő példa Neked, viszont magadat se hibáztasd, mert biztos, hogy nem tettél semmi olyat, amivel ezt kiérdemelted volna!
A helyzet az, hogy az általad leírtaktól teljesen függetlenül ugyanoda lyukadtam ki, mint Te. Szabinál sikerült értelmet találnom - vagy inkább belemagyaráznom -, a szüléstől való félelemmel és az akkori életemmel való elégedtlenséggel kapcsolatban. Most nem megy, és talán nem is akarom. Nem lehet értelme! Ha lenne, az azt jelentené, hogy rosszabb/bűnösebb/kevesebbet érő vagyok, mint bárki, akinek van élő gyermeke. Tény, hogy nem vagyok egy szent, de azért ezt nem veszem be. Nagyjából ugyanezért nem vagyok hajlandó elfogadni az "Isten próbatétele" elméletet sem.
TörlésAmit Sárival kapcsolatban mondtál, nagyon igaz, legalábbis gondolom... Szeretném hinni, hogy majd évek - és legalább egy életben maradt baba - után hasonlóan fogom látni, de egyelőre marad a bizonytalanság. Az a legrosszabb, hogy azt sem tudom, képes vagyok-e egyáltalán egészséges gyermeket létrehozni/megszülni, hiszen eddig nincs rá bizonyíték.
Borzasztóan sajnálom. :(
VálaszTörlés